Lélekcsere

Az utolsó esély

Röhögve rugdosták a kutyát a haverokkal. Jó bulinak tűnt. Ez a loncsos dög úgyse kellett senkinek. Már két napja kódorgott a faluhatárban. Ütötték-rúgták, begőzölt fejükkel nem is hallották, hogy abbahagyta a nyüszítést. Csak feküdt és tűrte, hogy összetört testén pufogjanak az ütések.  A haverok, mint akik jól végezték dolgukat, a csajokról kezdtek beszélni. Ő a kutyát nézte. Fura dolgot érzett, mintha egy puha kéz simította volna végig a tarkóját. Szívét vasabroncs szorította, zihált, de mielőtt hatalmába kerítette volna a pánik, már el is múlt. Sosem történt emlékek suhantak át az agyán. Szerető család vette körül és csak nevetett a réten száguldozva. - Mi ez? Mi történik velem? – kérdezte. Ekkor egy fekete palástba burkolt lovas, mint a fergeteg, száguldott elő a semmiből. - Kapsz egy lehetőséget, egy utolsó esélyt. Élj vele! Agyonvertétek ezt a kutyát. Nem tett semmi rosszat. Egyetlen érzés vezérelte, a hűség és odaadás! Megkapod a lelkét. Lássam, mit kezdesz vele. – és a lovas már semmivé foszlott. Csak ült lehajtott fejjel, amikor a haverok noszogatni kezdték - Mi bajod van? Jössz velünk? Megyünk bulizni kicsit. - Nem! Hagyjatok most! Nem érzem jól magam. A többiek röhögtek, majd óbégatva odébbálltak. Ő ott maradt a kutyával. Ráborult és zokogni kezdett. Könnyei áztatták a loncsos bundát és keze tétován simogatta a halálba merevülő testet. Mikor magához tért a keserű gyászból, gyöngéden eltemette és piciny hantot emelt fölé. Elindult a falu felé. Meghökkenve vette észre mennyire gyönyörű ez a vidék. Így még sose látta. A fenyves komor szépségével védte az apró házakat. Valami motoszkálást hallott. Még idejében vette észre az aljnövényzetben fészkelő madarat. Lábát kitekerve ugrott félre, nehogy eltapossa az ártatlant. Furán idegen volt ez a féltés, de örömmel bukdácsolt a fűben. Fütyörészni kezdett.  A faluba beérve, hangosan kurjantott jónapotot az utcán pletyiző öregasszonyoknak. Azok mérgesen becsapták a kapuikat.  Megállt az agg kosárfonó házánál és bekopogott. - Jöjjön ki! Segíteni szeretnék. - Takarodj innét! Nem kapsz semmit! Elvittetek már mindenem! Takarodj! - Segíteni szeretnék! Láttam a meglazult cserepet. Engedje, hogy megigazítsam. - Nem kell! Takarodj! Nem értette mi a baj, de sietősre vette lépteit, hisz várta a családja. Megállt a ház előtt.  - Ez a putri a házam? Itt lakik a családom? Mi történik itt? Hol vannak a virágok? Hol van a kerekes kút, muskátlival? Miért nem rohan elém a feleségem? Kisfiam, hol vagy életem? Bement a házba, de szívszorító csend fogadta. Felesége és aranyfürtös kisfia, rettegve kucorogtak egy sarokban. Feléjük indult, kitárt karral, de ők csak szorították egymást némán. - Haza jöttem. Jöjjetek, öleljetek meg!  Fáradt szemű, valaha világszép felesége meglátott egy kis szikrát a régi tűzből és lesz, ami lesz kinyújtotta a kezét.  Akkor, ott valami elkezdődött.

Éjjel gyöngyházszínű fátyol ereszkedett a szívekre. Mindenki kábultan, de megtisztulva ébredt a ragyogó napsugarakkal. Tettre készen ment az agg házához, mert nem hagyta nyugodni az a csálé cserép. - Engedjen be! Segíteni jöttem. - Jöjj és reggelizz velem. Egy kis kenyér egy kis hagyma, de jó szívvel adom. Úgy érezte, hogy ilyen úri lakomában még nem volt része. Percek alatt kijavította a hibát. Az áldomás után haza indult.  Messziről hallotta, ahogy a haverok valakivel nagyon kiabálnak. Azonnal rohanni kezdett a hang irányába. Látta, ahogy egy sápadt kisfiú biciklijét rángatják. A gyerek halálra rémült arccal szorította a kormányt. Odarohant és hátralökte a leghangosabbat. - Mi ütött belétek? Egy gyerekkel kezdtek? Miből vagytok ti? Férfi ilyet nem tesz! Azok döbbenten álltak és a fiú elkerekezett. - Megőrültél? Nem látod, hogy szórakozunk?  - Ez szórakozás? Egy gyengét bántani? Ez nem emberhez méltó! Jobb, ha más mulatság után néztek!  Amikor dúltan otthagyta őket, egy porfelhő homályosította el a Napot. A kikandikáló napsugarak, tisztuló lelkű embereket csiklandoztak. Lassan bandukolt haza. Többen visszaköszöntek neki. Félt hazamenni. Nem akarta, hogy féljenek tőle. Ő ölelést, csókokat akart.  Csendesen belépett a házba, amire asszonya előlépett a tiszta-szobából. Miközben elment mellette, lágyan végigsimogatta a karját és kacéran visszanézett rá. Elgyengült örömében. - Kedves, mondd mi történt velem? Csak kavarog bennem valami, ami idegen, de mégis melegít. Kérlek, segíts nekem választ találni.  - Valaha, amikor megismertelek figyelmes és szeretetre méltó voltál. Sokat küzdöttünk és dolgoztunk együtt, hogy igazi család lehessünk. Nem volt könnyű a gyerekkorod, hisz mindenki tudja mennyit bántottak, de én azt gondoltam, majd a szeretetem meggyógyít. Hittem Benned és szívből, tisztán szerettelek. Amikor megszületett a fiúnk, Te voltál a világ legboldogabb embere. Aztán valami változni kezdett. Egyre mogorvább lettél és egyre többet jártál a haverokkal. Félni kezdtünk Tőled. Bántottál engem, de én tűrtem. Hittem, hogy a szeretet erősebb. Amikor a fiúnkra kezet emeltél, eltört valami bennem is. Ő ártatlan gyermek, aki kezünkbe adta az életét. Így teltek a hónapok. Féltünk és imádkoztunk. De valami történt itt. Azt beszélik, hogy egy fekete lovas vágtatott át a falun. Isten ujja mutatta neki az utat. Amerre járt, virágba borultak a kertek. Egy loncsos kutya loholt a nyomában, boldogan csaholva.  Te aznap hazajöttél és a szemedben megláttam azt a szikrát, amit oly nagyon szerettem. Egy angyal álmomban megsúgta, hogy szükséged van ránk. Én segíteni akarok! Csak ült ott. Nem szégyellte forró könnyeit, hagyta, hogy felesége illatos kezére hulljon.  Csendben tette be a kaput maga mögött. Lehajtott fejjel bandukolt az apró hantocska felé.  Most nem látta a tengernyi szépséget, ami körülvette. Most csak a kutyához akart menni. Valami hívta őt. Egy pici margaréta bújt ki a földből és fehér fejecskéjét a Nap felé fordította. Annyi életöröm volt a kis virágban, hogy kacagni támadt kedve. Az álmosság hirtelen jött, szinte leütötte a lábáról. Lefeküdt a fűbe és fejét a hantra támasztotta. Álmában egy színes mezőn járt, ahol a fekete lovas és a kutya játszott önfeledten. Boldogság és szépség volt ez a hely. Itt nem volt kín és fájdalom. Itt csak öröm volt és remény. Állt a hídon, ami színesebb volt a legszebb májusi szivárványnál is és a fiára gondolt.  A lovas felé vágtatott. Lova patája szikrákat vetett, amik pillangókká változtak. A loncsos kutya eszeveszett örömmel kergette őket. Azok csak kavarogva incselkedtek vele. - Most visszakapod a lelked! Élj belátásod szerint. Ez a  Szivárvány-híd. Itt nem járt még élő ember. Becsüld meg ezt  az adományt.  Hangos ugatás verte fel álmából. Egy loncsos kiskutya nyalogatta a kezét. Nem zavarta el. Nézték egymást.  Felállt és könnyű szívvel hazaindult. A kutya szorosan mellette bandukolt. Mosolyogva fordultak felé az emberek. A falubíró üdvözlésképp megemelte tollas kalapját.  Benyitott a házba és a kiskutya, mint aki hazaért, viháncolva robogott be a konyhába. Nem szólt, csak leült és fejét az asztalra hajtotta. Vékonyka hang riasztotta fel a kábulatból. - Apa? - Igen, kicsikém? - Szeretlek, Apa! Hazatalált! Örökre!